Március, karantén, szobafogság, ülünk a vonaton és kész.
Az első 2 hónap majdnem teljesen eseménytelenül telt el, kivéve, hogy túl vagyok 2 ordas lebaszáson, mert a főnököm szerint túl sokat csináltam a dolgomhoz/szerződéshez képest. Igy legyen az ember mérnök, a betervezett előléptetésemről is lemondtam már idén, nemhogy mondjuk olyan dijazást kapjak, mint tavaly. Mármint nem elbasztam dolgokat, hanem túl sokat csináltam a munkakörömhoz képest. Amit nem tesztelt le senki teljesen, hiába tudom, hogy működik, ez sajnos nem igy megy. Még architectnek is szar vagyok. Mondjuk az hozzátartozik, hogy nem előre kapom a képzést, hanem utólag a lebaszást, nem kapok tréninget, csak utólag figyelemfelhivást. És most itt a tavaszi fáradtság, éssel nem kezdünk még mindig mondatot. Olyan kimerült vagyok az egysikú élettől, hogy aludni sincs erőm, az enyhe insomniám is visszajött. Szóval úgy érzem, hogy itt bizony patt helyzetbe kerültem. Előre nem fogok tudni lépni, oldalra nem akarok lépni, holott a szerósok között tuti tárt karokkal várnának. Fura, ahogy 2 munkakultúra találkozuk és én nem ott vagyok, ahol jól érezném magam, az mondjuk szintén benne van, hogy ha az elejétől bevonnak minket és nem a végén, akkor nem lettünk volna ekkora szarban. But I'm just a simple engineer, you're not paid to think.
A másik történet meg eseménytelen 1 dolgot leszámitva, február végére sikerült teljesitenem az éves kvóta 150%át a randikból, azaz volt 3. Szóval fejlemény nincs, cserébe más ismerősimnek jut az én szerencsém :), "ő volt az egyetlen, aki visszajelölt" -> boom. Nem tudom mit gondoljak, a pszichológusom szerint nem kéne, hogy ilyen gonjaim legyenek. Őgy érzem rá kell térnünk arra a részre, hogy akkor mégis mi a baj velem, mert nem hiszem el, hogy nem velem van a baj. Vagy tényleg nem erre a világra való vagyok.
Kezdek nagyon kimerülni, az előzőt már nagy nehezen sikerült kihevernem, de azért még kisért egy kicsit, annyi pont ott van mindig az agyam sarkában, hogy érezzem a kaparást, cserébe nincs meg az sem, hogy valaki jönne és segitene teljesen elfelejteni. Komolyan minden harcomat egyedül kell megvivnom, mikor másnak kijut a lelki támasz? El nem tudom mondani, hogy mennyire hiányzik az a rész, amikor az ölbe hajtom a fejem, amit simogatnak és közben azt mondják, hogy minden rendben lesz, nyugodjak meg, minden rendben lesz. Vajon minden rendben lesz?
Minden rendben lesz. Elkezdtem edzés gyanánt lépcsőzni, tervezek elköltözni, a karjaimon a sebek szépen gyógyulnak, lesz napfény. Minden rendben lesz.
