Hol is kezdjem. Mondjuk sorrendben, ahogy teltek a hónapok:
Július. Pokol. A szabadságom tökéletesen elrontottam, amennyire lehet túlhúztam, semmit nem pihentem és konkrétan kimerültebben jöttem vissza, mint elmentem.
Az edzőtábor borzalmas volt, alig tudtam aludni, délután unatkoztam és egyáltalán nem élveztem. Utána összeültünk az egyik vezetőségi taggal, hogy megdumáljuk, hogy mi is történt valójában és mit tudnánk tenni a jövőbeli panaszáradat elkerülése érdekében. A megoldás az lett, hogy kihagyom az edzőtábort, mert nekem már inkább kényelmetlenséget és fejfájást nyújt, mint élvezetet és ezzel megmérgezem a többieket is. Én mondtam ki, kell a tisztánlátás, 15+ darabszámnál már vagy szervező vagy vagy inkább ne is menj.
Utána elmentünk Amsterdamba nyaralni, ami szintén botrány volt. Eszter és én is totál készen, görcsösen és stresszesen mentünk, kb a legvégére tudtunk feloldódni és az amúgy is nyuggerra vett programot még nyugdíjasabbra kellett vennünk. A pénteki programot teljesen kukáztuk, mert utolért a teljes kimerültség és fizikai gyengeség, ki se bírtam kelni az ágyból. LEgalább találkoztunk Petivel és Nikivel. Ők a bizonyítékai annak, hogy van jövőnk Eszterrel :D
Majd jött közel 2-3 hónap szenvedés a részemről, amikor is megpróbáltam mindent is egyensúlyozni, tolni, csinálni úgy, hogy totál kimerült voltam. Szorongás, imposztor szindróma, rendszeres gyomorgörcsök és olyan durva szemrángás, hogy volt, hogy alig láttam. Elmentünk Noszvajra pihenni, amire kibéreltem a céges verdát, volt, hogy a M3 ason úgy remegett mindkét szemem, hogy nem láttam az utat. 130nál ez egy közepes hátrány. A helyen alig bírtam leengedni úgy, hogy teljes nyugalomban voltam és mintha a szervezetem nem hitte volna el. Azért a végére sikerült egy kicsit.
Aztán október végére sikerült megnyugodnom, jópár dolgot elengedtem, hogy essen le a földre, nem érdekel. Meglepő módon a provosti edzőtábor jól telt, nem voltam idegbeteg, mint 2 éve.
Provosti tábor: az első 3 nap ultra fun volt. Kimaxoltuk a veretést, a foltolást, nem történt törés vagy sérülés. A marozzo etapot viszont én kihagytam, mivel ő teljesen hidegen hagy és nem látok semmi hasznosíthatót (najó, szerintem oltári bullshit a nagyja) a művészetéből. Ellenben Pietro Monti már más tészta, ő látott valamit, amit mások nem. Ami gond volt inkább az az utolsó 2 nap. Utolsó előttire rakni a leeresztést elérte azt, hogy a következő napra, amikor a felspanolt kompetitív mentalitás rugdalása volt, szinte nulláról kellett elindulni a szervezetemnek, mert ő már tegnap elkezdte a lelazító protokollt. A másik bajom, hogy verseny volt. Gyűlölök versenyezni, semennyire nem érdekel a kompetitív aspektus, főleg nem a modern része és én hiába akarok csak vívni és jól érezni magam, ha az ellenfelem nem így gondolkodik. Természetesen akármikor gy kompetitív helyzetbe kerültem, a maximum mindig a középmezőny (néha a középszar) kategóriába volt elég, attól függetlenül, hogy sokat vagy keveset készültem. ÉS még a citromdíjban is volt nálam jobb! Ami kicsit fájt, hogy cserébe talán 1x jelöltek a citromdjra (de lehet én jeölktem magam), és akármennyire próbáltam a többire gyúrni, 0 jelölés. Engem ez nem motivál, engem ez teljesen demotivál, a legjobb tudásom is egy közepesen hangos fingra elég. Akkor minek törjem magam? NEm köszönöm. Sosem nyertem a kompetitív eseményeken semmit, sőt engem mindig külön odafigyelésben részesítettek, hogy véletlenül se nyerhessek. És ne legyek faszkalap.
ÉS lassan költözöm! Vidékre. Házba. Össze Eszterrel. Rettegek, nem tudok mit kezdeni a gondolattal, hogy 60+m2 ről kb 10re költözöm... ÉS hogy van bőven munka azon a házon, de ember meg nincs, aki megcsinálná. Hiába mondom magamnak, hogy ez csak egy katapult és 2 év múlva eladjuk és veszünk egy tüchtig és újabb és szebb és jobb és nagyobb házat. Eskü a legnagyobb bajom a házzal, hogy NINCS BENNE NAGY TÉR, meg nyáron a tetőtér kibaszott meleg. Lehetne rosszabb, lehetnék 1 évvel idősebb is.. oh wait...
Szóval történnek a dolgok, csak a sorrend, az időzítés és megvalósítás biceg kicsit. Félek, de bizakodó vagyok.
Zene. Sajnos át tudom érezni, de király. Annak is megvan az élvezeti faktora, amikor az ember a "Jó szándék kövei"-t üvölti 130al az autópályán.
