A tény, hogy leírtam, hogy a barátságunknak vége ezennel, nem javított a helyzetemen. Az viszont, hogy leírtam, hogy mennyire szeretek vele lógni és kedvelem meg hasonlók konkrétan elérte, hogy megkapjam az univerzális silent treatment+ignore kombinációt. Természetesen az én hibám minden, mint mindig. Azon filózom, hogy mennyire tesz nekem jót, hogy holnap újfent én fogok kezdeményezni és bocsánatot kérni.
2 végkifejlett lehet, ahol is az elsőben újrakezdjük szokás szerint, amíg meg nem sértődik valamin megint, mert megteheti én viszont nem. A másik, hogy megmondja, hogy inkább hgyjam békén végleg és inkább ne is keressem, tiltsam le mindenhol, end of thinking capacity.
Vajon ilyen 1 éppen tönkremenő párkapcsolat is? Amit nem tudok, hogy lehetne-e ebből valami, vagy magamban eszkaláltam a dolgot, remélve, hogy lesz valami, ami végül 1 hasmi illúzióba kergetett bele. És most ennek iszom meg a levét.
Ahhoz már hozzászoktam, hogy sosem fogom megérteni a nőket, de azt még mindig nem vagyok képes feldolgozni, hogy miért talál mindenki visszataszítónak. Kivéve akik nem opciók. Mondjuk valszeg annyi szart kell elviselniük, hogy engem már simán elbír a puffer. De különben semmi esélyem, merthát más ágyát melegíti.
Kezd elegem lenni, kezdek megint belekeseredni dolgokba. Valahogy a jóból mindig kimaradok minden szinten. Másnak lehet jó, nekem nem. És a csönd, amit ilyenkor kitöltenek a gondolatok, amik mérgeznek, pedig küzdök ellenük, mosolygok, de fáj a szám már lassan. A jobb szemem is egyre többször remeg/tikkel.
"The silence... Kill it! I'll find you! Quiet noises... and I'll STRANGLE the whispers out of you with a BONESAW!!"
Hé Marco! Ne válaszolj neki, mert kést láttam nála... sajnálom.
Dress for the mood, not for the occasion:
No comments:
Post a Comment